Az autóvezető utálja a gyalogost és a bringást, a gyalogos utálja a bringást és az autóvezetőt, a bringás pedig utálja az autóvezetőt és a gyalogost. A tömegközlekedők mindenkit utálnak (persze minden kategóriában tisztelet a kivételnek).

Minden nap részt veszünk benne és minden nap találhatunk benne valami bosszantót. Gyalog, tömegközlekedéssel, autóval, motorral vagy bringával vágunk neki, mert muszáj, ha valahonnan el szeretnénk jutni valahova. Ahhoz képest, hogy minden nap közlekedünk, túl sok konfliktust engedünk be közben, ami nincs jól így.

A közlekedés túlságosan gyakori része a mindennapoknak ahhoz, hogy folyamatos konfliktusforrást biztosítson.

A gyalogosok, két kerékűek és négykerekűek örök harca olyan indulatot ad hozzá a naphoz, amire az ég világon semmi szükségünk.

Pár nappal (héttel) ezelőtt még „csak” a gyalogos-autós-tömegközlekedős konfliktusokat élvezhettük, de a tavasz beálltával újra rajzanak a bringások. Én magam 2006 óta járok bicajjal, ha csak tehetem, mert gyorsabbnak és kiszámíthatóbbnak találtam a közlekedés egyéb formáinál. Hidegben a tömegközlekedést, ritkán az autót, nyáron a biciklit és a gyaloglást választom, úgyhogy a közlekedés valamennyi szegmensében részt veszek, ahogy az emberek többsége. Ennek megfelelően

a közlekedési módhoz passzoló, alaposan begyakorolt attitűdöt alkalmazom minden esetben, persze teljesen tudattalan módon.

Ahogy nemrég többekkel hosszas beszélgetést folytattam erről, lassan kirajzolódott előttem, hogy mások is a közlekedési eszközhöz igazítják a szerepkártyákat. Ebben nincs semmi meglepő vagy különleges, arra viszont jó tapasztalat, hogy minden oldalról megvizsgálhatom ezt a közlekedési attitűd dolgot.

Arról van szó, hogy mindenki a saját részvétele alapján értékeli a közlekedést, figyelmen kívül hagyva, hogy ő maga az adott helyzetben más közlekedési eszközzel hogyan viselkedne. Ez azt jelenti, hogy

míg a saját szabálytalanságainkkal szemben elnézőek vagyunk, sőt hajlamosak vagyunk azokat jogosnak megítélni, addig más szabálytalansága óriásira duzzad bennünk.

Olykor akkorára, hogy felidegesítjük magunkat, rákiáltunk a másikra, esetleg összeverekszünk.

Amikor autót vezetek, a szabályok kb. 90 százalékát tartom be. Előfordult már, hogy visszafordultam ott, ahol záróvonal volt, átléptem a sebességhatárt, vagy nem indexeltem. A szabályszegések oka mindig a kényszer volt, soha nem a felelőtlenség, vagy a bátorság, de ettől még szabálytalanság volt.

Amikor bringás vagyok, az esetek kb. 80 százalékában tartom be a szabályokat, olykor előfordul, hogy a zebrán nem szállok le, hanem áttekerek, ha nincs forgalom, pl. nagyon későn vagy korán behajtok azokba az egyirányú utcákba szemből, ahol nincs kint a kerékpárral behajtani szabad tábla, de az is előfordul, hogy szintén forgalommentes időszakban áthajtok egy-egy piros lámpán, vagy nem jelzem kanyarodási szándékom.

kozlekedes

Amikor gyalogos vagyok, a szabályok kicsit kevesebb részét tartom be, mint bringásként, körülbelül 70 százalékot. Ennek az az oka, hogy míg bringásként jármű vagyok, addig gyalogosként csak gyalogos.

Részt veszek a forgalomban, de a tudatosság szintjén a közlekedés felett állok, hiszen minden egyéb közlekedőnek az a kutya kötelessége, hogy rám vigyázzon.

Néha még az is megfordul a fejemben, hogy „nem üthet el, mert akkor elveszik a jogsiját”. Rettenetes érvelés, tudom, de attól még előfordul. Gyalogosként sokszor szaladok át az úttesten ott, ahol nincs járda, átmegyek a piros lámpán, és néha megállok beszélgetni a parkolók úttestjén.

Amikor a tömegközlekedést választom, nincs lehetőségem szabályt szegni, hacsak nem azzal, hogy néha nincs nálam jegy, úgyhogy nincs mit kilyukasztanom, de ezt nem minősítem közlekedési szabályszegésnek.

A fentiek fényében és mindennek ellenére szabályos közlekedőnek tartom magam. Vannak, akik nálam több szabályt tartanak be és vannak, akik kevesebbet, de ez az ő dolguk. Korábban, amikor még nem vetettem számot saját szabálytalanságommal, borzasztóan fel tudott idegesíteni mások szabályszegése. Magyaráztam nekik magamban, hogy

„Letörne a karod, ha kitennéd az indexet?”

„Basszus, ha bringával kanyarodsz, tedd már ki a kezed!”

„Meguntad az életed, hogy az úttesten rohansz át?”

és közben akkorára duzzadt a közlekedéssel kapcsolatos belső konfliktus bennem, amekkora már alkalmas volt arra, hogy elrontson egy fél napot. Amíg kíméletlen voltam gondolatban a szabálytalanul közlekedőkkel, addig a saját szabályszegéseimet szükségesnek ítéltem meg.

Ahogy egyre őszintébb lettem magammal, láttam, hogy mekkora ostobaság mindig a másikat hibáztatni, hiszen közlekedőként egyetlen dolgom van: vigyázni. Magamra és másokra is. Luxus felidegesíteni magam, mert az idegesség rontja a túlélési esélyeket.

Más szabálytalansága az akkor is más szabálytalansága marad, ha nem vagyok ideges. Más szavakkal élve még soha nem lett valaki attól szabályosabban közlekedő, hogy felrobbantam.