Mióta az eszemet tudom és pláne mióta szavazhatok, a legszebb nap a négyévben a választás napja. Tegnap is így volt. Csicseregtek a madarak, hétágra sütött a nap, a vasárnaphoz képest szokatlanul nagy mozgolódásban pedig felszabadult mosoly ült ki az emberek arcára.

Lehet, hogy nem mindenhol volt így, de amerre én jártam, boldogságot láttam.

Az elmúlt hetek feszült várakozása és az elmúlt hónapok kampánya után végre elmondhattam, mit gondolok, végre beleszólhattam és reménykedhettem, mert tegnap volt a remény napja. Ha a reményt két kis iksz testesítette meg, akkor is az én két kis ikszem volt. 

Ez az a nap, amikor reggel még nem tudjuk, mi lesz este, ebben a nem tudásban pedig benne van mindenki legjobb szándéka és legjobb tudása.

A szavazófülkék környékén mindenki barátja volt a másiknak. Nem tudták, hogy a másik kire szavaz, nem tudták, hogy mik az esélyek, de ott és akkor boldogok voltak, mert nem tudták, mi következik. Van a reményteljes várakozásban valami, ami felnagyítja a jó dolgokat és őszinte mosolyokat csal az arcokra.

Ez az egyetlen nap a négyévben, amikor nincs ellenségeskedés.

Előtte és utána mindig hülye a másik, mert tudom, hogy igazam van és nem értem, hogy ő hogy nem látja..., de a választás napján mintha felmentést kapnánk minden durva, rossz, ítélkező, tudom a tutit stb. hozzáállás alól. Amint jönnek az első részeredmények, megindul persze az üzenet-áradat, de az utolsó pillanatig olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik a karácsonyi csengőszót várják, hogy beszaladhassanak végre a nagyszobába.

Úgy szeretném megőrizni ezt a napot. Olyan jó lenne átültetni minden napra, mert nem igaz, hogy nem tudjuk, milyen egy pillanatra megbékélni és kiszállni a propaganda hatásából. Olyan jó lenne, ha a következő napok visszazökkenése nem venné el tőlem ezt az élményt.

Olyan szép volt ez a nap. Csak azt sajnálom, hogy négy évet kell várnom a következőre.