A konfliktusok egyik fő forrása, hogy – habár erre minden képességünk adott – nem azt halljuk, amit a másik mond. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a hallásra használt szervünkből elinduló és agyunk felé vándorló ingert ezer szűrőn engedjük át, mire a közlés tartalmát feldolgozzuk. Olyan szűrőkre gondolok, mint az előzetes tapasztalatok, előítéletek, aktuális hangulat, stb. Gönyörű példát hoztunk erre nemrég otthon, kicsit hadd engedjelek be most a konyhámba...

Sima kedd este volt, épp mosogattam és húzós napom volt, fáradt voltam és egyáltalán nem volt kedvem mosogatni. De a mosogatás ilyen, általában nem hobbi. Történetem másik szereplője kijött a konyhába, benézett a hűtőbe és azt mondta,

„le kéne majd még menni tejért”.

Megállt a kezemben a mosogatószivacs és mire megfordultam, hetvenezer lett a pulzusom. Azalatt a két másodperc alatt, amíg megszólaltam, már túl voltam egy világháborún és egy agyi infarktuson. Mert hogy merészelte?! Nem látja, hogy épp mosogatok? Nem hiszem el, hogy rabszolgát csinál belőlem! Menjen a francba, hogy persze, miután mosogattam, amihez amúgy sem volt kedvem, de NEKEM muszáj, neki meg semmi dolga, akkor még leküld a boltba tejért?

Szerencsétlen hangulatban talált ezzel a mondattal, mert a fentieket nem csak gondoltam, rá is zúdítottam teljes erőmből... úgy, ahogy egy ilyet a másikra kell zúdítani. Olyan isten igazán.

A dühöm még nem csillapodott, amikor egy csontig lefagyott ember értetlen pislogását kezdtem figyelni magam előtt. Rendesen beállítottam a sarokba, úgyhogy nem volt más lehetősége, kapálózott és védekezett és azt mondta, nem úgy értette, hogy feadatot ad nekem, ő vesz tejet, csak konstatálta, hogy nincs itthon és bocsánat, mert akkor biztos rosszul mondta, de nem akart belőlem egy perc alatt rabszolgát csinálni...

A hangulatot akkorra már alaposan felfűtöttem, pár percbe telt, mire felfogtam, hogy talán igaza van. Persze itt nem ért véget a keddi ámokfutás. Benéztem én is a hűtőbe, megemeltem a tejesdobozt. Nehéz volt. Legalább félig volt még, úgyhogy megkérdeztem,

„annyi nem elég, amennyi van?”

vita

Másik hősünk égtelen haragra gerjedt. Vélhetően azért, mert már megalapoztam a hangulatot. Számomra teljesen érthetetlen volt, miért vágja a fejemhez, hogy szerintem túl sok tejet iszik. Méltatlannak találta, hogy habár felnőtt ember, most valaki azzal vádolja, hogy kieszik engem a vagyonomból és hogy neki semmi nem elég.

Én addigra már megnyugodtam, helyet cseréltünk a sarokban, ahol eddig ő állt. Kapálóztam és védekeztem, hogy nem úgy értettem, meg sem fordult a fejemben, hogy a tejfogyasztással tönkretenné az anyagi biztonságunkat, és hogy biztos rosszul mondtam, de semmi ehhez hasonló szándékom nem volt. Azt hittem, nem vette észre a tejesdobozt, aztán megkérdeztem, hogy annyi nem elég-e, amennyi itthon van.

Pár perc múlva röhögtünk, mert ismerjük a kommunikációs fogalmakat és tudjuk, hogy a kommunikációnak négy füle van és tudjuk, hogy egymást felváltva mindketten beleszaladtunk ebbe a csapdába néhány perc alatt.

Hogy mi történt?

Egy tényszerű megállapítás („le kéne majd még menni tejért”) és egy tényszerű kérdés („annyi nem elég, amennyi van?”) átfutott az ezer szűrőnkön és már nem azt hallottuk, amit a másik mondani akar. Én azt hallottam, hogy feladatokat ad, míg ő pihen, ő pedig azt hallotta, hogy túl sok tejet iszik.

A megszűrt információknak semmi közük nem volt az eredeti jelentéshez, mert nem azzal a fülünkkel hallottuk, amivel tényszerű információt hallani lehet.

Utólag olyan egyszerű :-)