Egy csapat gimissel vonatoztam. Egy ideig az érettségi volt a téma, aztán Kittire terelődött a szó. Kitti nem volt ott, úgyhogy nyugodtan beszélhettek róla. Könyveket lehetne írni arról, mi zajlott le abban a másfél órában a vonaton Kitti körül, de egy mondat volt, ami igazán érdekesnek hatott.

„… pedig ha Kitti tudná, hogy mások milyen problémákkal küzdenek, szerintem el is szégyellné magát, hogy milyen hülyeségek miatt problémázik állandóan… meg hogy neki nehéz az élete… persze!”

Mások problémái, meg az én problémáim… na ezen a szinten nem lehet összehasonlítani semmit semmivel. Utastársaim első kézből még talán nem tapasztalták meg azt, hogy milyen, amikor életük válságára valaki azt mondja, az smafu.

A saját éhségemet sem tudom összehasonlítani a harmadik világ éhezőinek nélkülözésével, nekem adott esetben mégis lehet ez a legnagyobb problémám.

Nem lenne kifizetődő a belső békémet illetően folyamatosan szégyellnem magam, amiért nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb sorsú embere.

Minden az ítélkezésről szól… mert ebben nagyon jók vagyunk.

Túl gyakran ítéljük el egymást olyan dolgok miatt, amiknek a létjogosultságát a saját életünkben magától értetődőnek tartjuk, ezek az ítéletek pedig mélyen beépülnek a személyiségünkbe, míg eljön a folyamatos lelkiismeret-furdalás ideje. Az állandó szégyen azt eredményezi, hogy egy idő után már nem beszélünk arról, ha valami bánt, mert az nem vállalható.

Nyelvhasználatunkba már régen beépültek azok a frázisok, amik a problémákat, a negatívnak titulált érzelmeket és a megvetett társasági viselkedést szimbolizálják. Olyasmikre gondolok, mint a „felesleges érzelmek”, a „túlzásba vitt szorongás”, a „túlgondolt gondolatok”, a „túl érzékeny emberek”, stb. Mintha lenne egy „normális” érzelmi állapot, amiben lennünk KELL.

A problémamentesség világnézetét hirdető közösségi média is azt támasztja alá a mindig happy posztokkal, hogy van egy érzelmi szint, ami alatt nem kommunikálunk. Ennek folyományaként szép lassan kialakul az „engem nem ért meg senki” állapot, ez pedig pokoli helyzet.

A vonaton hallottak alapján Kittit nem értették meg, pedig a lényeg a megértés.

Közelebb kerülhetünk a másikhoz, ha őszinte érdeklődést tanúsítunk iránta. Az aktív hallgatás jó módszer arra, hogy kiderítsük, miért tartja problémának a másik azt a valamit, ami nyugtalanítja. A legnagyobb hozomány mások megértésében az önismeret, hiszen csak társas interakciók során tanulhatjuk meg a világhoz való igazodásunkat.

Szeretnénk, ha nem csak hallanának minket, hanem értenék is, hogy mit mondunk. Olyan alapvető emberi szükséglet ez, ami nélkül elszigetelődünk. Talán véglegesen.

Nem baj, ha valaki rosszul érzi magát, ahogy az sem, ha gondjai vannak. A magam olvasatában igenis elvárom a környezetemtől, hogy segítsen, ha bajban vagyok és ne egy vállvonással intézze el a szorongásaimat. Ugyanezt várják tőlem is a körülöttem lévők.