Sokan kérdeztétek tőlem, hogy a kapcsolatjavító mediáció egyenlő-e a párterápiával. A mediációt többnyire a pszichológia valamelyik "egyéb" módszerével azonosítják az érdeklődők, ezért most néhány pontban bemutatom, mik a különbségek és hasonlóságok.

A konfliktusok egyik fő forrása, hogy – habár erre minden képességünk adott – nem azt halljuk, amit a másik mond. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a hallásra használt szervünkből elinduló és agyunk felé vándorló ingert ezer szűrőn engedjük át, mire a közlés tartalmát feldolgozzuk. Olyan szűrőkre gondolok, mint az előzetes tapasztalatok, előítéletek, aktuális hangulat, stb. Gönyörű példát hoztunk erre nemrég otthon, kicsit hadd engedjelek be most a konyhámba...

Mi van, ha a felszínen világosnak tűnő érdekek mögé nezünk? Mit találhatunk ott, ahol racionálisnak tűnnek az érvek és az ellenérvek? A patthelyzetek háttere gyakran nem is az, amit sejteni vélünk.

Az autóvezető utálja a gyalogost és a bringást, a gyalogos utálja a bringást és az autóvezetőt, a bringás pedig utálja az autóvezetőt és a gyalogost. A tömegközlekedők mindenkit utálnak (persze minden kategóriában tisztelet a kivételnek).

Valahogyan mind működtetjük a kapcsolatainkat, függetlenül attól, hogy párként, testvérként, munkatársként, cégtársként, vagy szülőként és gyermekként vagyunk jelen benne. Társas lények vagyunk, szinte elképzelhetetlen, hogy e működtetést elkerülve szigeteljük el magunkat.

A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény két ponton változott, komoly hatást gyakorolva a válásokra. Nem kérhető válás során vagyonmegosztás és szigorodott a kötelező ügyvédi képviselet vagyonjogi kérdésekben.

Mióta az eszemet tudom és pláne mióta szavazhatok, a legszebb nap a négyévben a választás napja. Tegnap is így volt. Csicseregtek a madarak, hétágra sütött a nap, a vasárnaphoz képest szokatlanul nagy mozgolódásban pedig felszabadult mosoly ült ki az emberek arcára.

Miért érhet egy pasit hidegzuhanyként, hogy felesége válni akar? Kicsit hadd álljak ki most a férfiakért, meg elsősorban a felnőttségért...

Egy ma olvasott cikk szerint (a cikk alján belinkelve) a válás háttérében álló lelki folyamat az, hogy a nő rosszul/elhanyagoltnak érzi magát, elkezdi tervezgetni a házasságból való kilépést és amint biztosítva látja a jövőt, közli férjével döntését. 

Az örök kárhozat, a fesztültség melegágya, a „jó napom volt, de a postán olyan ideges lettem” állapot, a „nem tudom, mikor érek haza, még be kell fizetnem egy csekket” üzenetek alapja... ismerős ugye?

De ha nem posta, akkor bolt, gyógyszertár, bank, vagy bármi egyéb, ahol sorba lehet állni. Mindig ugyanaz történik és mindig mást várunk. A sorban állás nem minden ország szülötteit bántja annyira, mint minket, de nem állunk a lista utolsó helyén sem.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, aminek a határában egy gyönyörű hatalmas fa állt. Ha valakinek gondolkodni valója akadt, vagy csak elmélázott volna az élet rejtelmein, mindig ehhez a fához ment.

Egyszer, hosszú út után épp ebbe a faluba keveredett egy kezdő tündér. Álruhát öltött és a faluban bóklászott. Kíváncsian hallgatta az emberek beszélgetését, mert nagyon szerette őket. Szeretett volna valami jót tenni, de még nem tudta, hogy kezdjen hozzá.

Egy csapat gimissel vonatoztam. Egy ideig az érettségi volt a téma, aztán Kittire terelődött a szó. Kitti nem volt ott, úgyhogy nyugodtan beszélhettek róla. Könyveket lehetne írni arról, mi zajlott le abban a másfél órában a vonaton Kitti körül, de egy mondat volt, ami igazán érdekesnek hatott.

Óriási tömeg alakult ki ma reggel az egyik metrómegállónál. Sok-sok munkába siető ember és az egyszerre mindkét irányból beérkező metró miatt lassabban haladtak a mozgólépcső felé vezető sorok, mint általában.

Az irodába menet egy zebránál épp piros volt a lámpa, ahol egy 14-15 éves forma srác és az anyukája várakoztak. A párbeszéd részlet, amit elkaptam, eszembe juttatta, milyen kevéssé hallgatjuk meg a másikat igazán, s eközben milyen szilárdan hisszük, hogy segítünk neki.

Ha minden kötél szakad és a kapcsolatot már nem lehet megmenteni, akkor bizony menni kell. A válás önmagában nem kompromisszum kérdése, módja azonban lehet megnyugtató, közös megegyezésen alapuló, békés, és nem utolsó sorban gyors.

Van bennünk egy késztetés, ami folyamatosan rugdos, hogy állást foglaljunk. Igazságot kell tennünk a világban, legalább fejben, mert a szabályok, normák, az érdekek, értékek, stb. azt sugallják, egyféle gondolatmenet lehet logikus, és egyféle eredmény lehet elfogadható.

„Nem tudom, mi baja van, de a csütörtöki egyeztetésen tett egy olyan megjegyzést, hogy totál lefagytam” – mondta egy 40-es férfi a telefonba, amikor ma reggel az irodába menet egy pillanatra keresztezték egymást útvonalaink. Feldúlt volt, az idegesség és sértettség kiült az arcára, komolyan rossz volt ránézni.

Szeretem a tömegközlekedést, mert mindig ad egy kis gondolkodni valót. Pár napja hallottam valakit, aki a mellette ülőnek kissé felindultan mesélt egy harmadikról. A történet szerint a harmadik nem áll szóba a mesélővel különböző VÉLT ÉS VALÓS SÉRELMEK miatt.